Supernatural 200th epizód - Fan fiction avagy lajongok de dulván

Gyerekek tudjátok, hogy mennyire lelkesedős vagyok. Tudjátok, hogy képes vagyok órákig ömlengeni valamiről, szivárványt meg pillangókat hányni a monitorra és már-már undorító módon boldog lenni. Namármost az a nagy helyzet, hogy elég nagy esélyt látok arra, hogy ezt megugorjam.
Úgyhogy nyomatékosan kérek mindenkit, hogy csak akkor olvassa el ezt a posztot, ha valóban bírja a gyűrődést és kiváncsi egy abszolút szubjektív, összefüggéstelen és a végtelenségig rajongó posztra, meg minden spoilerre, amit csak le lehet lőni a résszel kapcsolatban. Mondjuk eddig se voltam az a nagyon profi ilyen szempontból, de most aztán azt a maradékot is kiszórtam az ablakon.
Természetesen tiszteletben tartom az eltérő véleményeket és meglátásokat, épp ezért figyelmeztettem mindenkit, hogy ne legyen belőle sértődés. Még raktam be ilyen oldaltörést is, vagy mit, pedig ilyeneknél nem szoktam, szóval innentől kezdve mindenki magára vessen, mert én szóltam.




Supernatural.
Színház.
Musical.
Ha nagyon tömör, és az iskolától, a töméntelen tananyag mennyiségtől, közelgő vizsgaidőszaktól, vagy csak az élet szarságaitól lanyhán depresszív lelketeket kimélő akarnék lenni, akkor ezzel a három szóval össze is tudnám foglalni, hogy mi az, ami miatt le se akarok szállni a saját, különbejáratú, rózsaszín és természetesen vattacukorízű felhőmről.
Viszont nem ússzátok meg ilyen olcsón, de nem ám!

Amilyen kis spoilermanó vagyok, már előre tudtam, hogy valami színházas lesz. Ezt nem köszönték meg nekem a gráciák, mert ott pattogtam nekik a fészes beszélgetésekben, hogy színház, színház, színház, SZÍNHÁZ! Felfogtátok, hogy színház lesz?

Aztán a nyakukba zúdítottam, hogy a győri színház így meg úgy, és hogy megcsinálom a saját szereposztásomat és különben is színház!

Ez csak a töredéke volt annak a rajongásnak, amit levágtam, bár igyekeztem visszafogni magam és csak a nyálamban fetrengve hörögni a padlón, de ennek az elképzelésemnek betett, amikor meghallottam a következő infót, hogy musical lesz.

Értitek.

Musical.

Egyetlen percig némán, ledöbbenve meredtem a monitorra, nem hívén a saját, négy szememnek, aztán a két öklömet a számra szorítva kirohantam a hidegbe, a kertünk leghátsó végébe és ott egy diadalmas üvöltéssel a szívrohamot hoztam a varjakra, meg az egyéb apróvadakra, háziállatokra, amik esetlegesen még kint tartózkodtak, ja és valószínűleg néhány fa is miattam rázta le magáról a leveleit. Aztán persze visszajöttem, mert a lelkesedés, bármennyire is magas fokon izzik bennem, nem helyettesítheti a jó meleg kabátot, viszont ezzel még korántsem volt feldolgozva ez a momentum. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, meg mindenki máshoz is, másodszori megtekintés után sincs még feldolgozva, de talán mire végzek ezzel a poszttal, kicsit lehiggadok, és talán lehet velem normálisan is beszélni. Vagy épp ellenkezőleg csak visszapörgök. Nah mindegy, majd kiderül, most inkább folytatom.

Képeket is találtam, meg vágtam a centit, hogy mikor jön már ki a rész, mert látni akarom, szeretném, de lehetőleg most azonnal, de már így is késve jött. Igaz mondták nekem, abban a biztos reményben, hogy ezzel végleg befoghatják a számat, hogy a részben nem szerepel se Mark, se Misha, sőt nem is Jared vagy Jensen énekel, de kudarcot vallottak, mert ennél azért sokkal, de sokkal több kell ahhoz, hogy letörjék a lelkesedésemet. Egyszerűen csak megvontam a vállam és magyaráztam tovább, hogy de hát musical!

Mentségemre szóljon, azért kértem bocsánatot a viselkedésemért, mert megütöttem azt a szintet, ami már nekem is sok, nem még azoknak, akiket ezzel boldogtalanítok.

Hosszú, kínkeserves napok után végül csak kijött a rész, és majdnem belefulladtam a könnyeimbe, amiért a körülmények nem tették lehetővé, hogy élőben nézzem, mert csak egy gépünk van itthon, Molly Anderson, a laptopom, pedig még nem kapott internethez való csatlakozási jogot, meg aztán mindenki hajnalban kelt, tehát nem hangoskodhattam a fejük felett. Pluszba én se vagyok az a bagoly típus, csak ha olyan van, úgyhogy vérző szívvel és síró szájjal, de halasztottam egy napot. Vagyis csak háromnegyedet, ha szigorúan vesszük az időszámítást, mert szerda hajnal felett, csak szerda estefelé tudtam megnézni.

Angolul, nulla felirat nélkül, de addigra már meg lettem győzve, hogy nagyon egyszerű nyelvezete van, én is érteni fogom, és tényleg értettem. Ugyan nem mindent, de meglepően többet annál, mint amennyire én számítottam, bár ez csak egy kis morzsa volt az élvezetek nagy süteményében. Az önbizalmam természetesen sokkal többre értékelte, mert sikerült elhinnem, hogy nem teljesen vagyok hülye a nyelvekhez.

A gráciák közül akadt, aki előbb látta, így aztán feltehettem a lehető legégetőbb kérdésemet, hogy: Megugrotta az elvárásokat?

Igenlő választ tehettem zsebre, meg az ő édes rajongásukat, mert persze mindent tudni akartam, hiszen a spoiler úgy hat rám, mint a Snickers az éhező emberkékre. Határozottan jobb lesz tőle. Azonban a végső csattanót nem árulták el, de cseszhették, mert így is sikerült belenyúlnom, bár nem figyeltem oda igazán, mert minden idegszálamat lekötötte az, hogy musical lesz!

Színház!

Ezt még itt is jó párszor el fogom mondani, mert egyszerűen imádom, és a végletekig szerelmes vagyok a kultúra ezen ágába, mert a színház az valami egyedülállóan páratlan dolog és nem csak azért, mert klasszikus műveket is bemutatnak. Nem a színház jóval több annál, mint hogy pár ember jelmezben felsétál a deszkákra és magyaráz valamit fura rímekben, vagy csak beszélgetnek. A színház Itt és Most történik, a jelenben, veled, a két szemed láttára elevenedik meg egy történet, amin aztán még úgy köbö száz másik emberrel együtt nevetsz, sírsz, zokogsz, csuklasz fel, szívod be a levegőt, érzékenyülsz el, és ez valami hatalmas közösségi érzést ad. Hogy ott vagy összezárva egy helyre teljesen ismeretlen vadidegenekkel, akik közül a melletted lévő esetleg beönzőzte a karfát, de aztán kialszanak a fények, felgördül a függöny, elkezdődik az előadás és máris ti lesztek a nézők, valamiképpen egyek, hiszen Itt és Most élitek át a szerelmet, a harcot, a kudarcot, a felemelkedést, a zuhanást, a vágyódást, a gyűlölet, a közönyt, az életet és a halált és tudod, hogy azokkal az érzelmekkel, amik a szívedben meg a lelkedben kavarognak nem vagy egyedül. Persze egy jó könyv is rengeteg érzelmet vált ki belőled, és ha mázlid van tudsz beszélgetni azokkal, akiket szintén megfogott, de ez nem ugyanaz, mert a könyv lényegi része, a szereplők, a történet, a környezete, a hangulata mind benned alakul ki, és egyedül éled át, hiába vannak mások, akik szintén csak szuperlatívuszokban hajlandóak beszélni az adott kötetről. Ilyen szempontból a mozi már kicsit szerencsésebb, hiszen a történetet ott is együtt éled át másokkal, ott játszódik a szemed előtt, csakhogy ez nem Most van. Mert ezt már leforgatták, elkészítették, kijavították, feltuningolták és csak aztán tárták a szemed elé. A színészek is gyakorolták a darabokat, meglehet, hogy a hét mindegyik napján, a nap huszonnégy órájában ezzel kelt és ezzel feküdt, de mégis, amikor kiáll a színpadra, akkor játssza el. Értitek? Nincs kőbe vésve, még úgy sem, hogy meg van adva a szöveg, a zene, a koreográfia, a díszlet, mert nem felvételről megy, hanem eljátsszák újra és újra, és minden előadás kicsit másabb lesz, mint az előző vagy az utána következő. Ráadásul utána megtapsolhatod a színészt. Nem tudom, hogy ti, hogy vagytok vele, de nekem nagyon sokat jelent, hogy a két tenyerem összeütögetésével megköszönhetem a munkáját, a teljesítményét és mindazt a rengeteg dolgot, amit az előadás alatt adott nekem, mint nézőnek, meg valamiképpen a zenekarnak, a világítósoknak, hangosítóknak, szóval azoknak, akik a háttérben tettek meg mindet, hogy gördülékenyen folyjék minden. Ráadásul körülöttem még vagy száz ember ugyanígy fejezi ki a tetszését, meg a színészen is látszik, hogy azért örül annak, hogy megtiszteljük. Ja meg ugyanezért is szoktam autogramokat kéregetni, mert ezzel is kifejezem, hogy ennyire tisztelem a munkásságát, hogy meg akarom őrizni a keze nyomát.

A musicalhez csak annyit, hogy az első darab, amit láttam a Dzsungel Könyve volt, és kiválóan emlékszem, hogy előtte hetekig hallgattam a dalokat, tanulgattam a szövegeket, és anyám indulás előtt még figyelmeztetett, hogy ne kezdjem el énekelni a színészekkel együtt. Természetesen erről szó sem volt, bár azt nem merném biztosra mondani, hogy nem dúdolgattam volna magamban. Már amikor nem leesett állal és a helyéről majd kiugró szívvel csodáltam az előadást. Aztán elég sokszor éneklek, ha egyedül vagyok, az összes versem dallammal együtt születik, és sokszor firkálgatok dalszövegnek titulált vackokat, bár a zene szakmai részéhez semmit nem értek, és mostanában már koreográfiát is találok ki különböző dalokhoz, bár ezt aztán tényleg nem tudom honnan jött, de remélem világos és egyértelmű a vonzódásom.

Ha pedig ehhez hozzávesszük azt a sorozatot, amibe mostanában fülig bele vagyok pistulva, akkor garantálva van a falrengető, tetőlebegtető, ablakrezgető fangirlködés.

Nem nagyon jött össze, mert a családom összes tagja itthon volt, mondjuk hol lettek volna este, így aztán az összes idióta, lelkes, rózsaszín, boldog érzésemet és artikulátlan hörgésekben leképezhető kommentáromat kénytelen voltam egy fészes jegyzetbe belefojtani. Nem viccelek, konkrétan félpercenként találtam valamit, amiről le kellett írnom a meglátásomat, máskülönben felrobbantam volna. Ezt később megosztottam az egyik fészes csoportban, mondjuk először Nienor tette meg, szóval tulajdonképpen kétszer ékeskedik ott az az abszolút elsőreakciós, helyesírási hibáktól hemzsegő véleményem, de majd ezt is kiteszem, hadd lássák, azért tudok kerek, egész mondatokban nyilatkozni a részről, még akkor is ha eddig nem sokat beszéltem róla, de ami késik, az nem múlik, mert ezekre rá kellett világítanom és amúgy is szeretek sokat beszélni.

A Word bizonyíthatja, mert eddig kétszer jelezte, hogy túlságosan hosszú mondatokat írok. Nem baj, lesz ez még több is.

Tehát leültem nézni, képkockánként kommentálva, ami most is itt van megnyitva mellettem, hogy még véletlenül se hagyjak ki semmit ebből a feljavított verzióból.

Kezdeném ott, hogy a kis, vidéki színházzal kezdték, amivel megalapozták a hangulatomat. Tudjátok tipikusan az a kisebb városokban előforduló színpadról beszélek, ami fekete gumival van fedve, amiről sose lehet normálisan leszedni a helyzetjelző cetliket, a nézőtérre jó, ha ötvenen beférnek, a kulcsát a suliportástól kell elkérni, és ahol a székek már attól is képesek megnyikordulni, ha csak rájuk nézel. Itt azért ennél jobb volt a helyzet, már ami a műszaki felkészültséget illeti, amire majd szintén ki fogok térni a maga helyén, de mégis felidézte bennem, hogy milyen jó érzés volt fellépni a néptáncosokkal. Most jöttem rá, miután pár éve abbahagytam, hogy engem sose a hagyományőrzés része érdekelt az egészben. Persze szépek a ruháink, nagyon pöpecek a lépések, de ami igazán megfogott, hogy szerepelhetek.

Ezzel már megadta azt az alaphangulatot, ami még bennem maradt, és csak élveztem. Az a szellem meg igazán cuki volt, nem tudom ti, hogy láttátok, de én nagyon nevettem, főleg mikor leesett. A sikítás egész hihetőre sikeredett, adtam is egy piros pontot a csajszinak, és aztán megjelentek a mi musicalbeli Winchestereink. Nem sikongattam, már csak azért sem, mert nem akartam a kelleténél jobban felhívni magamra a figyelmet.

Aztán közbeszólt a rendező csaj, és itt jegyezném meg, hogy neveket nem jegyeztem meg, talán majd a sokadszori újranézésnél megmaradnak bennem, de talán a jelzőkről meg tudjátok őket különböztetni, én pedig eldöntöttem, hogy kell egy olyan sapi, olyan kellően művészinek nézett ki. A csajszi meg határozottnak, bár nekem is volt egy enyhe kiakadásom, annak ellenére, hogy megértettem, hogy csak azért csinálta, mert kell a pont, de azért a színházhoz nem elég a muszáj, oda kell az elkötelezettség is, legalábbis szerintem. Aztán a tanárnőre is fújtam, igazából már eléggé eluralkodott rajtam a fangirl énem, ami lássuk be, hogy eléggé agresszív tud lenni, és már így fogalmazgattam magamban, hogy pontosan hol is van a való élet a Supernaturalban, de aztán meglátta a szörnyet.

Az első gondolatom az volt, hogy támadnak az entek, mert azok a csápok eléggé úgy festettek, mint a gyökerek, és sajnos még most sem tudom, hogy pontosan mi volt, mert magyar felirattal még nem néztem végig, csak a legkedvencebb jeleneteket a kedvencek közül, úgyhogy nézzétek el nekem, ha pont az aktuális szörnyről nem tudok sokat mondani. Bár mire felkerül ez a bejegyzés, könnyen lehet, hogy azokat is pótoltam, de akkor majd a bejegyzés végén még egyszer külön ki fogok térni, hogy ne keltsek senkiben hiányérzetet, aki kitart a végéig. Már ha egyáltalán lesz ilyen állat. Mondjuk, a figyelmet negyven percig fel lehet tartani, szóval nem indulok teljesen reménytelen helyzetből.

Nos, a tanárnőt elragadta a szörnyünk, és mi láthattuk, ahogy kiesik egyszer a telefonja, meg egy virág. Rutinos sorozatnéző, és olvasó emberkeként azonnal tudtam, hogy ennek a későbbiek során még fontos szerepe lesz, bár sejtem, hogy ezzel a megállapításommal nem voltam egyedül. Mondjuk ettől még nem lettem okosabb, hogy mi a fene ez.

Aztán következett az intro, amiről még mindig nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy így hívják, bár ez olyan pont megfelelőnek tűnő szó rá, és bemutatták az eddigi összes Supernatural feliratot, a vigyorom pedig odacementálódott az arcomra, mert ezzel is csak megerősítették, hogy bizony nem csalás, nem ámítás tényleg egy epikusabb, fontosabb részt látunk, egyfajta mérföldkövet. Mondjuk kétszáz még gombócból is sok.

Az valahogy kimaradt a spoilerek közül, hogy Dean rendbe hozta az Impalát, el is csodálkoztam rajta rendesen. Ennyire rendben lenne? Ezt azonban kétlem, lévén még mindig rajta van a pecsét, és valaki nyugtasson meg, hogy nem csak én szoktam néha azon vigyorogni, hogy angolul „mark” a neve! Úgyhogy én inkább egyfajta bocsánatkérésként fogom fel, vagy esetleg vezeklésként, amiért nem törődött vele se. Jó, hogy utána ő maga mondta, hogy vissza akar térni a normálishoz, de ezzel akkor sincs lezárva, mert bármikor fent áll a veszély, hogy visszaalakul démonná. Tényleg, hol is van az Első Kard? Crowleynál?

Dean nemcsak az ő szeretett Babyjét vágta teljes díszbe, hanem még egy ügyet is talált, gondolom, nem kell elmondanom, hogy mifélét. Sam olyan jó kisöcsi módjára aggódik egy sort, mire jön az a mondat, amit a jegyzetemben elfelejtettem kiemelni, hogy Dean kijelentette, hogy számára az a normális, ha vadászhat. Tehát már nem az van, hogy szeretne ebből kilépni és élni a fehér kerítéses életet, hanem elfogadta, hogy másképp nem tudna létezni. Mondjuk, ami Lisával meg Bennel történtek után nem is csodálom, az a vonal nemhogy gyomron vágott, de egyenesen kiütéssel győzött, majd táncolt a síromon. Mindenesetre én ezt nagy előrelépésnek tartottam, és azt is, hogy Sam sem kötött bele, hanem csak beültek a kocsiba és nekivágtak az útnak.

Meg is érkeztek a sulihoz, ahol kiderült, hogy Sam is drámaszakkörös volt! Istenem, imádom ezt az embert! Vagy karaktert, de tényleg most akarok erről vitatkozni magammal, meg veletek? Jó, Dean lehűtötte a kedélyét, mert ő már csak ilyen, de ez valahogy nagyon nem tudott érdekelni, mert hát a boci játszott színházban! Tiszta cuki lehetett. Ezzel párhuzamosan pedig beugrott egy kamasz!Sabriel ötlete, mert úgyis mindenkinek azt harangoztam, hogy csupa színházas fici fog tőlem érkezni, meg dalszöveg, de mindezidáig még nem sikerült rendesen levezetni a rész okozta hatalmas adag pozitív sokkot, szóval ezért is dumálok, meg kanyargok, mint egy szófosásban szenvedő anakonda. Az még ide tartozik, hogy az a transzparens, amivel hirdették a musicalt, az az enyém. Mivel egyszer úgyis be fogunk lógni a forgatásra, ezért már előre lestoppolom, hogy az nekem kell. Szükségem van rá. Bármi mást átengedek és osztozok, mert ilyen kis önzentlenke vagyok, de az a transzparens az enyém. Remélem érthető voltam.

A következő röhögőgörcs akkor tört rám, mikor beléptek a terembe és így szembesültek a dolgokkal, hogy őket most bizony színpadra vittek. Komolyan, ahogy néztek! Ezt nem tudom szép, összetett mondatokkal lereagálni, őszintén sajnálom, de látni kell azt a döbbent hitetlenkedést, ami kiült az arcukra, ahogy „Bobby” gyakorolta, hogyan kell jól mondani, hogy Idiots!, meg Music!Cas hajigálta az álMolotov-koktélos üveget. És mindez még bírt fokozódni, mikor felcsendült a zene, és ha addig nem lettem volna maximálisan meggyőzve eme rész létjogosultságáról, akkor itt kilóra meg lettem volna véve. Bár, ha jobban belegondolok így is meg lettem véve, mert a csajszi gyönyörűen énekelt! De komolyan, és nem csak azért mondom, mert oda meg vissza vagyok a musicalért, hanem mert tényleg szép hanggal rendelkezett, ahogy az összes többi gyerekszínész, akiknek őszintén kívánom, hogy sikerüljön elhelyezkedniük ezen a pályán végleg és kirobbanthatatlanul, vagy legalábbis találjanak maguknak egy olyan hivatást, amit tényleg szeretnek. Oké, ezt mindenkinek kívánom.

Szóval a Winchesterek eléggé meghökkentek, hogy de mi is folyik itt, aztán meg már jött a rendező kiscsaj, mellette az asszisztense, akit szintén birok. Ilyen kis sztoikus fejjel meg modorral bírt, de pont ez adta a báját, meg tökéletesen kiegészítette a rendezőkének energikusan pattogós természetét, tehát respect az íróknak. Bár erre majd csak a legvégén térek ki, mert ezt az általánosabb blablába akarom összefoglalni. Most maradjunk ott, hogy lányaink felfedezik a fiainkat és nekem meg már megint volt egy kis DW-s áthallásom, mert Samnél megállt a tudomány és kitalálta, hogy mindkettőjüket Smithnek hívják, körülbelül úgy, mint amikor Tízes meg Donna lett Spartacus. Mondjuk, én nem bíráskodom, mert tisztában vagyok vele, hogy nevet adni alapból is nehéz dolog, hát még ekkora nyomás alatt, csak úgy vaktában ellőni kettőt! De ez nem egyenlő azzal, hogy nem nevettem volna, meg azon is, ahogy Sam lefogta Dean kezét, nehogy felmutassa a jelvényét! Mert a színpadon pont ugyanezt gyakorolták a csajok! Dean persze azért nem hagyta szó nélkül a kornyikálást, mert, hogy egyrészt a Supernaturalban nem énekelnek, vagy ha mégis akkor az csak klasszikus rock, én meg csúnyán néztem, már csak azért is, mert nem tudta, hogy az helyesen Andrew Lloyd Webber, de legalább Sam kiigazította, így aztán mégsem drukkoltam annyira, hogy lelepleződjenek. Minden úgy ment, ahogy egy átlagos nyomozásuk során szokott, vagyis, hogy kikérdezték a lányokat, de Samben feltámadtak a régi emlékek, és nem csak hogy élvezte, de így szolidan megkérte az asszisztenst, hogy ugyan mutassa már meg neki a technikusi szobát! Csajszi mutatta, Sam eldicsekedett azzal, hogy is volt hangtechnikus, mire megkapta, hogy hozzá ne merjen nyúlni valamihez, amíg ő, azaz az asszisztens átvesz valami csomagot. Sam persze hozzányúlt, de tegyük a szívünkre a kezünket és mondjuk, hogy nem próbálgattunk volna ki néhány gombot, ha már egyszer nem figyel minket senki! Nekem még beugrott a színházi nyílt nap is, ahol a kulisszajárás során bevitték a csoportot a technikusi szobába, szóval szabályosan vérzett a szívem, hogy de én is akarok gombokat babrálni a pulton! Ennek ellenére viszont továbbra sem dolgoznék színházban. Nem mintha attól tartanék, hogy elvész a varázslat, hanem, nem érzem azt, hogy hasznos tagja tudnék lenni a csapatnak. Nincs hozzá képzettségem és ne gyertek azzal, hogy csak tanulni kell, mert vannak olyan dolgok az ember életében, amik jobb, ha megmaradnak ilyen félig plátói, félig elérhetetlen kapcsolatnak. Igen, ezt fontosnak tartottam így elmondani.

Közben, vagyis hát előtte, mert elcsábított a technikusi szoba, Dean a direktorunkkal tartott, és persze, hogy neki is meg kellett piszkálgatni neki is a kellékeket, de ez megbocsátható bűn, én is nyújtogattam a kezem, de a kegyetlen valóság monitor képében manifesztálódva megálljt intett kibontakozó hajlamaimnak, úgyhogy erről le kellett tennem egy időre. Dean a kellékek mellett kiszúrta a színpadi Impala mellett beszélgető női hasonmásaikat, és egyből rákérdezett, hogy ezt mégis mire vélje. Nagyon tetszett a direktor válasza, miszerint pasimelodráma, mert szerintem ezzel a sorozat háromnegyedét sikeresen összefoglalta. De hát végül is ezért kezdtük el nézni nem? És igen subtext, akarom mondani a sorok közötti igazság. A magam részéről nincs bajom az incestel, már ha a jól bejáratott dílereimtől kapom, ugye Gwen és lidércke? Ugye? Szóval igazából azt a részét szeretem, mikor a testvérek egymáshoz való kapcsolatát bolygatják, bár aztán ha jól van megírva…! Persze ez nagyon nehéz téma, és nekem is meg kellett érni rá, mert a kíváncsiság mindig is bennem volt, de ettől még lehetett volna nagyon rossz tapasztalatom is, de szerencsére tényleg olyat fogtam ki, ami megmutatta a sötét oldal szépségét. Viszont jó magyar Wincesttel még nem találkoztam, angol ficeket meg nem olvasom, próbáltam, nem jött össze, szóval tökéletesen megértem Deant, amiért távolabb parancsolta őket egymástól. De ettől függetlenül akkor is melodrámásak tudnak lenni.
Uh, puskáznom kell, mi is jött ezután? Jaj, hát persze! A régi érás cybermenfej! Nem érdekel, nekem akkor is személyes és megmásíthatatlan elképzelésem, hogy Mark miatt rakták be, mert hát szerepelt a DW-be, igen, tudom, hogy tudjátok, de ez akkor is így történt, hogy ránéztek, majd betettek egy ilyen robotot. Ne ábrándítsatok ki, légyszives, hadd legyek ezzel boldog és örüljünk együtt a crossovereknek. Amúgy ide tartozóan kicsit fennakadtam azon, hogy Deanből nő lesz, de minekutána szeretem a fordított nemű fanficeket, meg jómagam is tervezgetek egy fem!Destielt, így aztán rájöttem, hogy ez mennyire jóság már! Így belevinni az egész őrült, idióta, zseniális fandomot!  Azt a rengeteg furcsa, bizarr, hihetetlen, kreatív elképzelést, amit össze tudunk hordani! És nem valami buta, lenéző, vagy sajnálkozó módon, hanem teljesen korrekten kezelve! És ezt is el fogom majd még mondani, de most ugorjunk a következő jelenetre, mikor ismételten kiléptek a színpadra, én meg újfent rákezdtem arra, hogy színház, aztán megláttam a színes ragasztószalagokat és megint előbukkantak a néptáncos emlékek, hogy Laci bá, az oktatónk folyton üvöltözött velünk, hogy nem vagyunk elég elől, elcsúsztunk ide-oda, pedig szintén meg volt jelölve a színpad közepe. Kifejezetten felüdülés volt egyszer azt hallani egyszer egy verseny előtt, egy másik csoport oktatójának a szájából, hogy az egész csoport álljon hátrébb, mert mindjárt leesnek. Igazából magam se értem, hogy mi ez a rengeteg személyes visszacsatolásom a részről, de őszintén remélem, hogy ez is csak az imádatom egyik jele, és hogy ti se szenvedtek még nagyon, mert még lesz pár ilyen kiszólásom, mire a végére érek. Bár Wordben így is a hatodik oldalt kezdem és ez még csak az eleje. Mi. Történik. Velem?
Ezután következett az a dolog, aminél többször is visszatekertem a filmet, hogy jól látom-e, amit látok, vagy csak a szemüvegem ennyire koszos, hogy már illúziókba is tud ringatni. De nem, ott volt, ott volt a Destiel! Igaz, hogy „csak” musical!Destiel volt, de ha ezek után nem teszik teljes értékű kánonná a párost, akkor a rajongók egyetemes serege fogja meglátogatni őket néhány kiélezett vaslapáttal egyetemben. Mert nem dobhatják ki ezt csak úgy az ablakon, hogy jól van, megsimogattuk a buksitokat, de ennyi volt! Nem, azt nem lehet! Én hiszek abban, hogy ezzel most egy új lendületet nyert a sorozat is és a rajongók is és mindenki és lesz itt még kánon Destiel!

Dean se förmedt rájuk, csak nézte olyan szomorúan a két lányt, ahogy ölelik a másikat, és bár rákérdezett a dologra, de akkor se állt olyan ellenségesen hozzá, mint az incesthez, nem is vonta kétségbe, meg semmi, csak figyelte, és legyek madárijesztő Pista bá kertjében, ha nem gondolta ő is végig a kapcsolatát Cassel, és jutott valami szívfájdító eredményre. Ismét taps az íróknak.

Mondjuk az az „Édes istenem hova kerültem” arckifejezésen is jót vigyorogtam, amikor így belebámult a kamerába. Hát igen, üdvözöllek a fanfictionok világában.

És következett a sokadik legkedvencebb jelenetem, az, amitől ezt az édes, drága, elcseszett sorsú bocinkat én fogom, megölelgetem, hazahozom, és eszeveszett módon imádom, mert annyira, de annyira örültem ennek a megmozdulásának! Komolyan, én nem tudom, hogy mi lehetett a forgatáson, de azt tudom, hogy én a visszafojtott őrjöngésemben befontam a szemöldökömet, mert hát Samuel Winchester shipper! Gondoljátok ti ezt át és kezdjük el a fiesztát! Hogy csesztette már Deant, és hogy élvezte, hogy csesztetheti!

Hogy kérdezgette már, hogy biztos, nem úgy kell mondani, hogy Dea-stiel! Dean meg hogy védekezett, meg hárított már, bár nem cáfolta meg konkrétan, Sam meg teljes egészében elfogadta a nyilvánvalót, hogy bizony a bátyja belezúgott az őrangyalába. Persze feszítette a húrt, olyan töprengve, hogy akkor most van Samstiel? Sastiel? Hát hogy a viharba ne lenne, bár ilyet még nem olvastam, bár mit mondani szoktam, meggyőzni meg lehet, de lehetőleg magyart és minőségit óhajtok. Viszont szerintem csak Dean agyát húzta, mert úgy vigyorgott rajta! De Dean nem vette ilyen lazán, eléggé frusztrálta, de hát mindenki tudja, hogy Cas csak az övé és punktum. És akkor még Sam egy ilyet szól, hogy CasDean? Innentől kezdve senki nem mossa le róla, hogy nem shipper, és remélem, őszintén, mélyen, szívből remélem, hogy az elkövetkező részekben is ugyanilyen marad a hozzáállása és valahogy megpróbálja összehozni ezt a két hősszerelmest. Ennél jobban már csak Dean reakciójára vagyok kíváncsi, mikor újra találkozik Castiellel. Ebből csakis és kizárólag hivatalos Destiel lehet, és nem úgy hogy valamelyikük nő lesz! Nem, nem, nem, nem és nem. Mondom, nincs bajom ezzel a felállással sem, de csakis és kizárólag a fanficekben. A sorozatban maradjon meg így, Jensennel és Mishával, mert ez így korrekt, mindenkivel szemben. És ha igaz az, márpedig biztos forrásból tudom, hogy az író tényleg olvasgatott fanficeket, akkor tudnia kell azt is, hogy mi is ezt tartjuk fernek, mert ebben a részben szépen kezelték, úgyhogy tudom és remélem, hogy ezt a szépen felépített kapcsolatot nem teszik tönkre egyetlen tollvonással. Már az öcsém is, akivel a negyedik évadtól kezdtem el nézni, Castiel felbukkanásától számított két percen belül rákérdezett, hogy de mikor kapja le Deant? Szóval ennyire nyilvánvaló.

Tehát nyugodjunk le és shippeljük CasDeant.

Dean szíves-örömest hagyta volna a francba az egészet, de hát ez igenis ügy volt, mert megint eltűnt valaki, ezúttal az egyik színészlány, pont az, aki Samet alakította volna, így hát ők is újra ott találták magukat a színházban. Nekem meg még mindig spontán örömszikra gyúlt a szívemben, hogy nézd már színház! Mondjuk, vasárnap megyek én is színházba, fogalmam sincs, mit nézek, azt tudom, hogy nem SPN lesz, de bármi is, tuti, hogy még a szokottnál is jobban oda-meg vissza leszek tőle. Reménykedem, hogy egy Egressy Zoltán darabhoz lesz szerencsém, mert az az ipse olyanokat tud írni!

Tehát ment a kihallgatás, és bocsássatok meg nekem, de ezt is kihagytam a magyar feliratos nézésből, mert a legjobban a musical érdekelt. Szóval még mindig nem tudom, hogy miért volt fontos a virág, de ismétlem, hogy pótolom, és a beszámoló végén ez is helyet kap. Ne haragudjatok rám jó? Érdekes módon azt is kihagytam, ahol Sam leleplezi magukat, pedig nem is lett volna rá feltétlen szükség, de elmondta, hogy ők a Winchesterek! Nem bőgtem, áh dehogy, épp csak már vagy húszadszorra állítottam le a részt, hogy megtörölgethessem a szememet, mind az igazit, mind az üveget, és eltakarítottam a széttépkedett papírzsebkendők gyászos darabjait, aztán folytattam. Nagyon tetszett a csajok reakciója, hogy szemberöhögték már őket! Roppantul őszintének és életszerűnek találtam, és úgy kellett visszafognom magam, hogy minél kevesebb inkoherens hangot adjak ki magamból, bár nem jártam sok sikerrel, lévén, ahogy Winchestereink néztek, hogy most meg ezt miért kapják? Hát csak azért drágáim, mert roppantul valószínűtlen, hogy a kedvenc karaktered így közli veled premier plánba, hogy élek és virulok. Az már teljesen más kérdés, hogy én magam köré képzelem őket, és hát konkrétan, amikor volt egy skót emberke, aki amúgy magyar, de skót, szóval ezen az előadáson ketten ücsörögtem Crowleyval. Ami még hagyján, de senki nem ült le mellém, holott nem foglaltam a táskámmal a helyet, tehát ez kicsit ijesztő volt. Erről az előadásról majd amúgy még beszélek egy másik posztban. 

Szóval ebből is ennyit értettem, a jegyzetem azért segít rendszerezni, és tudom, hogy amit elfelejtettem megemlíteni, még előzőleg, hogy Dean elmondta a rendezőnek, hogy mi is történt velük, mire a csaj kijelentette, hogy ilyen béna fanfictiont még életében nem hallott. Nesze nektek!

Vissza oda, hogy négyesben mentek nyomozni a könyvtárban, mondom, ezt még mindig nem láttam magyar felirattal, de a tulpa szót világosan kihallottam, és nem csak azért értettem, mert oda volt írva. Fel is lelkesültem, nem mintha alapból is nem pattogtam volna a plafonig, de most egészen a padlásig jutottam, hogy de jó, végre ismerem a szörnyet! Mert van vagy hárompolcnyi, azóta összeszámoltam, Leslie L. Lawrance meg Lőrincz L. László könyvünk, úgyhogy alaposan ismerem ezt a részét, és már kezdtem örülni, hogy hozzá tudok szólni a témához, hiszen imádom a mitológiákat is, szóval kezdtem drukkolni, hogy most biztos azt fogják kinyírni, aki létrehozta a gondolatalakot. Igazából nem tudom, hogy miért égették el a madárijesztőt, de azt igen, hogy hiába. Megsemmisítettek egy kelléket a semmiért! Nagyon csúnyán néztem Deanre, de hát persze nem tudhatta, de akkor is. Merthogy mégsem tulpa ragadozta el a tanárnőt, meg a diáklányt, hanem Kalliopé. Na, már most, ő honnan a bús viharból ismerős nekem ennyire? Azt levágtam, hogy az irodalomhoz meg talán a művészetekhez kapcsolódik. Nem lehet, hogy a Kilenc Múzsa egyike? Az megmagyarázna néhány dolgot.

Sam viszont rémesen helyes így premier plánban is. Kezdem érteni, hogy miért kedvencebb, bár nekem most főleg azért áll az első helyen, mert shipper. Rokonlélek. Mintha kicsit sekélyes lennék nem? De. És nem zavar!

Csak tippelek, de szerintem megbeszélték, hogy hogyan lehet megölni, meg, hogy nem szabad leállni, mert akkor nem jelenik meg, vagy nem tudják követni, vagy ami még rosszabb, hogy nem derül ki, hogy hova lettek, akiket elrabolt. A shownak folytatódnia kell! Ez egy örök törvény, ami még nem jelenti azt, hogy könnyű elfogadni. A rendezőcsaj is rendesen bepánikolt, komolyan mintha magamat láttam volna, mert mikor Pesten voltam a miatt a harmadik helyezés miatt, és már átvettem az oklevelet, díjat, már lent sétáltunk a Duna-parton, mikor az egész idegesség egyszerre kijött rajtam. Nagyon durva volt, csak nálam nem akadt papírzacsi, amibe lélegezhettem volna, szóval fogalmam sincs, hogy ez tényleg használ-e és, ha igen, akkor miért. De amúgy pontosan ennyire ki voltam bukva, meg se tudtam moccanni, annyira görcsölt a hasam, meg pillanatok alatt rémes hangulatba kerültem, úgyhogy a lehető legteljesebb mértékben átéreztem, annak ellenére, hogy volt némi ok-okozati különbségünk, de végül is csak az számít, hogy együtt tudtam vele érezni. Nagyon tetszett, hogy Sam Deant küldte oda hozzá, nem véletlenül, mert ő a bátyja, egész életében vigyázott rá, és biztos nem egyszer kellett hasonló helyzetből összekaparnia Samet, megvigasztalnia, és tényleg, remekül csinálta. Jól esett látni újra ezt az énjét, és nagyon tetszett, amit mondott. Nemcsak a lánynak, de nekünk, fanficiróknak is szólt ez a monológ, és ennél szebben, normálisabban, korrektebben nem sok módon üzenhettek volna nekünk. No, nem mintha az egész rész nem lett volna egy hatalmas nagy üzenet a rajongók felé, de most maradjunk ennél a jelenetnél. Nagyon fontosan tartom kiemelni azt is, ahogy mondta, mert nem csak állt mellette, hanem letérdelt hozzá, hogy szemmagasságba legyenek, s ezzel tulajdonképpen egyenrangú féllé emelte nemcsak a direktor csajszit, hanem minket is, fanficirókat. Semmi perc alatt elérzékenyültem, pocsolyává olvadtam, és még mindig nem tudom normálisan megfogalmazni azt, hogy mennyire meghatódtam ettől, hogy tulajdonképpen elfogadta a fanfictionok létezését. Hogy bár nem mindig ért velünk egyet, de bátorít arra, hogy folytassuk a showt, folytassuk az írást, mert ez valamiképpen a miénk is, és igenis van létjogosultsága annak a rengeteg őrült, váratlan, meglepő, Machiavelli magasságokba emelkedő elméleteinknek, az elvetemült, a létező összes műfajt képviselő, a lehető legkülönösebb és legátlagosabb helyeken játszódó történeteinknek, és úgy általában annak, hogy rajongók vagyunk. Ennél szebben, igazabban, csodálatosabban és megértőbben szerintem nem sok fandom képes megfogalmazni, és én még mindig képtelen vagyok megfogalmazni, hogy ez mennyire fantasztikusan, leírhatatlanul, csodálatosan, lélekbizsergetően JÓL esett! Hasonlót a győri színház nyílt napján éreztem, és ennél nagyobb dicséretet én képtelen vagyok mondani! Nekem ez a csúcs, innentől kezdve nincs tovább. Mármint hasonlatügyileg, mert a sorozatnak körülbelül most értem el a háromnegyed részéig és még csak most jön az igazi musical része a dolgoknak! Vegyétek úgy, hogy erre is vonatkozik a színházas dicséret.
Nah direktorcsajszink is megnyugodott, elöntötte a céltudatos határozottság és felkapta a parókát, merthogy ő Sam beugrója a darabban. A közönség már helyén volt, és hát volt a szék alatt valami poncsó, bár szerintem is inkább zsebesőkabátra hajazott, bár tényleg nem voltak ujjai, úgyhogy egyezzünk ki abban, hogy egy poncsó kialakítású zsebesőkabát volt, amire majd még visszatérek. Figyeljetek, mert csalok, és ha valamit nem magyaráztam el, amire azt írtam, hogy visszatérek rá, akkor üvöltsetek.

Szóval mutatták a közönséget, meg hát persze hátul a szereplőket is, ott volt egy kósza Crowley, nagyon cukorbogár volt, meg persze a régi érás cybermen, ami tuti, hogy Mark miatt volt, és még mindig nem kérek az ez irányú kiábrándulásból, musical!Cas totál aranyosan vigyorgott, és mindenki más is csodálatosan festett, bár ezen a ponton már csakis és kizárólag nyöszörögni tudtam, pedig még csak most jött Dean újabb monológja, ezúttal az egész gárdához. Ugyanazt tudnám mondani, mint feljebb és ha egyszer eljutok conra, illetve el fogunk jutni conra, hát én végigölelgetem az összes színészt és bőgni fogok, mert a végletekig, és még azon is túl megtisztelve érzem magam, és most totál fel vagyok lelkesülve. Már megint, de még mindig nem érdekel! Aztán ott volt még, hogy megfordította musical!Cas nyakkendőjét, mert Cas is úgy hordta régebben, meg előkerült a Samulet, mint a testvéri összetartozás szimbóluma, én pedig már vagy a századik vödör rózsaszín nyálat borítottam ki az ablakon, mert annyira rajongtam. Amúgy tegye fel a kezét, aki ugyannyira állat, mint én és a szárnyakról a karácsonyi betlehemes játék ugrott be, ahol az angyaloknak is ugyanilyen szárnyakat kellett viselni. Emlékszem, egyszer sikeresen elkéstem, már nem volt nekem olyan ministránsruha, amit a többiek viseltek, akik szintén angyalt alakítottak, ezért aztán más milyet adtak rám, hosszabbat, meg díszesebbet is, én meg magam alatt voltam a szégyentől, hogy különbözök, és ezt én akkor nagyon nagy csalódásként éltem meg, pedig azt hiszem, hogy valami főangyal is lehettem, de ennek ellenére teljesen bennem volt, hogy ez így nem jó. Aztán előadás után meg mindenki megdicsért, hogy én voltam a legszebb, meg a legügyesebb, amit csak mostanában kezdtem el értékelni, és ez, mind Castiel szárnyairól jutott eszembe.

Jaj, majdnem elfelejtettem mondani, hogy közben Sam kifaragta a karót, majd megáldott valamit, valahogy, valamiért, bár még mindig nem tudom, hogy mit és miért, meg hogy hogyan, de Kalliopé meg a lény megöléséhez feltétlenül szükségesek voltak. Aztán direktorcsajszink alias, Sam kiment köszönteni a nézőket, s mivel kicsit húzta az időt, ezért aztán elkezdődött.

Le. Voltam. Nyűgözve.

S ezzel nem mondtam el semmit!

A dalokat természetesen, amint lehetett letöltöttem, és miközben gépelem, körülbelül két napja, azóta folyamatosan ezeket hallgatom, és egyszerűen képtelen vagyok megunni. Elképzelésem se volt, hogy hogyan fogják megoldani, de mire ideértem már biztos voltam benne, hogy frenetikus lesz, és mit ad Isten tényleg az volt. Frappáns dalszöveg, fülbemászó hangszerelés, csalogány hangú lányok én meg nemes egyszerűséggel beborultam az asztal alá, főleg amikor elénekelték a családi bizniszt. Azt hinnétek, hogy nem lehet, és tévednétek! Mert igenis lehet és ez lesz a csengőhangom, vagy megtanulom a szöveget, vagy nem tudom, de annyira zokogtatóan jól sikerült nekik! Még Dean is élvezte, az ütemre billegett!

Ezen rajtakapták, hát inkább jelez Samnek, hogy legyen résen, mire ez az áldott jószág, hogy egyem a zúzáját, ez visszajelez, hogy szerinte is jó, meg hogy „ő” is jó! Mármint a musicalben.

Aztán nem élvezkedhetett sokáig, mert jött a szörny és elkapta. Dean persze rohant, mint állat, hogy megmentse, de persze elkésett. Ez a szokott menetrend, bár legnagyobb megdöbbenésemre, még mind a tanárnő, mind a diáklány élt, s nagyban drukkoltam, hogy ez így is maradjon. Ha egyszer a Doktornak is kijár néhány olyan nap, amikor jó irányból fúj a szél és mindenki él, akkor a Winchesterek is megérdemlik, hogy egyszer mindenkit megmentsenek. Kalliopé megint megjelent, és még mindig nem tudom, hogy pontosan miért, bár ahogy néztem ő se igazán értette, de ez nem zavarta abban, hogy ott előadja a végzet nagyasszonyát. Eközben a színpadon szemtanúi lehettünk a legcsodálatosabb démonűzésnek, de komolyan, ahhoz képest, hogy kisszínház, nagyon profin megoldottak mindent, és mellé a dal is, ahogy citálták a szöveget, és ahogy énekeltek és én is statiszta akarok lenni SPN földön!

Aztán befutott a szörny, nekem meg felhúzták a vörös függönyt, hogy de nem tesszük tönkre az előadást! A színház szent és sérthetetlen, úgyhogy erősen ajánlottam neki, hogy még azelőtt dögöljön meg, mielőtt oda találok érni! Mindenki egyetemesen volt bajban, lent a pincében Sam nem tanult abból, hogy frontálisan nem támadunk, mert a szörny kinyújtja a kezét és a pokol szele visszafújja a szemközti falig, fent a színpadon, pedig Dean küzdött azzal a teremtménnyel, míg az asszisztens hideg fejjel mentette, ami menthető és közben szólt a zene, én meg elragadottságomban csak ültem a székben és meg se tudtam szólalni, mert olyan mértéket öltött bennem a rajongás, amihez már az összes szó kevés. Tudom, ti örültetek volna, ha megmaradok abban az állapotomban, és tényleg én nem fogok megharagudni, ha senki nem, akad, aki végigolvassa, mert ez aztán még a szokottnál is rózsaszínűbb, ráadásul kevés híján annyi, mint egy fejezet, amivel viszont még mindig nem tartok sehol, de erre nekem nagy szükségem van, hogy kiírhassam magamból, mert addig képtelen vagyok valami másra koncentrálni.
Tehát fiaink küzdenek, ám ez korántsem elég a megváltáshoz, mert kispadra kerültek, és a diáklányra, valamint a direktorunkra hárult a feladat oroszlánrésze. Komolyan, az, ahogy a diáklány lecsapta Kalliopét! Hát az kapott egy hatalmas, spontán diadalüvöltést, mert annyira menő volt, de tényleg! Gyerekek így kell ezt csinálni, nem begazolni, hanem lendíteni és ütni, hogy csukott szemhéjjal csodálhassa meg a naprendszert! Fent pedig a direktorunk szúrta le egy csatakiáltással a teremtményt, ami aztán Kalliopéval együtt fröccsent szét valami kék anyagra, ami szerintem tinta lehetett, és az egész első pár sor kapott a cuccból, de egyedül az a szemüveges, kicsit kockának tűnő srácnak volt elég esze ahhoz, hogy felvegye a zsebesőkabát poncsót. Na azok voltunk mi, hardcore fanok. Ha el akarok menni egy kis Superlock irányba, ha már egyszer SuperWho is volt, akkor így szolidan felvetném, hogy mellékesen tagja Anderson az Üres halottaskocsi szektájának, izé csoportjának. Már csak azért is, mert ő állt fel elsőnek tapsolni.

És mindenki élt! Jihá!

Valamint elénekelték a Carry on my wayward son-t.

Ami azt illeti, musical!Castielnek is volt egy dala, ő azt énekelte, hogy vár Deanre és vigyáz rá. Destiel. Erre csak ennyit lehet mondani, meg elvonulni a sarokba és sírni egy jót, mert pontosan ugyanaz az áhítat, a tisztelet, a bizalom volt a hangjában, a szemében, amit mi is látunk, szóval annyira nyilvánvaló a kapcsolatuk, hogy ennél már csak az lehet nyilvánvalóbb mikor fejbecsűrnek egy féltéglával.

De most vissza ahhoz, hogy énekelték a Carry on my wayward son-t.

Igen.

És aki nem sírt, érzékenyült el, vagy legalább bólintott rá, hogy abszolút korrekt előadás volt, bár ez a legutóbbi vajmi kevéssé jellemzi, az ne is szóljon hozzám, mert elfelejtem embernek gondolni, márpedig nekem még mindig jelent valamit ez a szó.

Én bőgtem rajta, mint állat.

Aztán lement a függöny, és Dean megdicsérte őket! Cserébe a direktorunk odaadta neki a Samuletet, ami bár korántsem volt olyan szép és kidolgozott, mint az eredeti, de a szimbólum szimbóluma a lényeg. És persze elhangzott a „Jerk! Bitch!” szintén ikonikussá vált mondata, Dean és a direktorunk között, én pedig tényleg erősen kezdtem kifogyni a szavakból, ahogy most is, úgyhogy jó lenne, ha valaki hozzám vágna egy szinonimaszótárt.

Aztán pedig a Winchesterek nézték a musical!Winchesteréket, és akárha tükörbe néznének, pluszba még Dean le is pisszegte Samet, mert hallani akarta, hogy mit mondanak. Aztán meg mentek a dolgukra és alig akartam elhinni, de elautóztak a naplementébe! Értitek! Elautóztak a naplementébe!

Jah és ezt is meg tudták dobni azzal, hogy a legvégén mutatták Chuckot.

Halott vagyok.

Teljesen.

Én is osztom a tömeg véleményét, hogy Chuck egyenlő Istennel. Igazából elég logikusan hangzik ahhoz, hogy igaz legyen, bár engem aztán abszolút az sem fog zavarni, ha csak a kedvünkért rakták be, mert annyira ASDFGHJKL VOLT! Mármint az EGÉSZ RÉSZ ASDFGHJKL VOLT!

Sajnos még mindig nem tudtam bepótolni a hiányzó részleteket, így nem tudok szót ejteni a szörnyről, de szerintem ezt ti már afféle megváltásként érzékelhetitek, meg igazából én is eléggé belefáradtam, begörcsölt a kisujjam, nem annyira vicces, de azért nekem megérte. Mondjuk, szeretném, ha a könyvajánlóim is ilyen jól sikerülnének, de az az igazság, hogy ez a rész fogalmam sincs, hogy mit és hogyan hozott ki belőlem, de azt nagyon. Nincs is más dolgom, mint megköszönni ezt a különleges epizódot, ezt a hihetetlenül sok érzelmet, amit adott nekem, a Destielt, a Samstielt, Sastielt, DeanCast, Chuckot, musicalt, színházat, Wincestet, alias, srácdrámát, egyszóval mindent, amivel méltóan tiszteleghettek nemcsak a sorozat eddig megtett útjának, de a rajongóknak, fanoknak, fangirlöknek, fanficistáknak is, és a legmélyebb hódolattal mondom, hogy: Köszönöm!

Tíz és fél oldal lett Wordben.

Szent Chuck, hogy én mennyit beszéltem!